A kelátterápia a gyógyszercímkék szerint az akut és a magasabb expozíciójú mérgezések hatékony kezelésének bizonyult. Példák a kelátképző szereket magas foglalkozási vagy környezeti expozíció esetén alkalmazó beszámolókra a következők.

A DMSA kelátterápia átlagosan 12-szeresére növelte az ólomkiválasztást, és gyorsan visszafordította az ólommal kapcsolatos (nagyrészt neurológiai és gasztrointesztinális) tüneteket egy 17 ólommérgezett felnőttből álló esetsorozatban; ezek a szerzők áttekintették a DMSA hatékonyságát is.

Ugyanez a csoport beszámolt egy ékszerész esetéről, akinél a higanymérgezés kiterjedt neurológiai tünetei DMPS kezeléssel visszafordultak.

A Fülöp-szigeteken egy szájon át alkalmazott DMPS-terápiával végzett kísérlet kéthetes kezelést biztosított egy olyan közösségben, amely nagymértékben ki volt téve a kézműves aranybányászatban használt higanynak. A legtöbb résztvevő többszörös, jelentős neurológiai javulást tapasztalt. Ez a vizsgálat figyelemre méltó volt a távoli helyen végzett kiterjedt tesztelés, valamint a közel tökéletes megfelelés miatt, mivel a bába osztotta ki a gyógyszert. Ez a jelentés magas színvonalú, a beavatkozás, a bevonás, a kiesés és az eredmények gondos leírásával.

A kelátképzés hatékony alkalmazása a toxikus elemek alacsonyabb szintű felhalmozódásával rendelkező betegeknél nem annyira széles körben elismert, de pozitív kísérletekről számolnak be.

(i) Az Adams és munkatársai által végzett randomizált, kettős vak kontrollált vizsgálatban az autizmus súlyosságát mérő mérések csökkenése összefüggött a toxikus fémek vizeletkiválasztásának különbségével a DMSA-kezelés előtt és után, ami egyrészt szignifikáns pozitív összefüggést mutat az autizmus súlyossága és a toxikus fémek testterhelése között, másrészt e testterhelés csökkentésének hatékonyságát mutatja a tünetek javításában. A vizsgálatba való bekerülés kritériuma egy vagy több toxikus elem megemelkedett testterhelése volt, amelyet kelációs kihívás teszteléssel határoztak meg. Az e befogadási szűrővizsgálathoz tartozó kezdeti háromnapos kezelés elegendő volt ahhoz, hogy javítsa a glutation- és a vérlemezkeszinteket az autista gyermekeknél.

(ii) A kelátterápiával kapcsolatban aggodalomra ad okot, hogy a veseelégtelenség a terápia ellenjavallata lehet. Úgy tűnik, hogy ennek az ellenkezője a helyzet. Egy randomizált, kontrollált vizsgálatban, amelyben 64 krónikus veseelégtelenségben szenvedő, emelkedett ólomterhelésű, cukorbetegségben nem szenvedő beteg vett részt, három hónapos heti CaNa2EDTA-infúzió a kelátcsoportban a degeneráció lassulását vagy visszafordulását eredményezte. További 24 hónapos kezelést követően 32, emelkedett ólomterhelésű betegnél a glomeruláris filtrációs ráta javult a kezelt csoportban, a kontrollcsoportban pedig csökkent. A követés során nem kezeltek körében a korábban kezelt betegeknél alacsonyabb volt a csökkenés mértéke. A kezelés költsége betegenként körülbelül 3750 dollár volt, szemben a végstádiumú veseelégtelenség esetén hasonló időtartam alatt végzett hemodialízis 61 000 dolláros költségével. Egy kisebb, II. típusú cukorbetegségben szenvedő betegeken végzett vizsgálatban a test ólomterhelése erős előrejelzője volt a vesefunkció romlásának ütemének. A kelátterápia három hónapos kezelés alatt megfelezte a csökkenést, de a kezelés nélküli további kilenc hónapos követés során mindkét csoportban romlott a vesefunkció. Megjegyzendő, hogy a kutatás során nem mértek más toxikus elemeket, így nem ismert, hogy más nefrotoxinok, mint például a kadmium vagy a higany milyen mértékben játszhattak szintén szerepet.

(iii) Egy 1955-ös jelentés, amely szerint az ischaemiás szívbetegségben szenvedő betegeknél javult az angina pectoris és más szív- és érrendszeri tünetek, miközben ólommérgezés miatt EDTA kelátterápiában részesültek, hosszú, folyamatos érdeklődést váltott ki a szív- és érrendszeri betegségek megelőzése és kezelése iránt. Az érelmeszesedés EDTA kelátterápiás kezelése ellentmondásos vita tárgyát képezi. Míg a korai anekdotikus bizonyítékok jelentős klinikai tüneti javulást sugalltak, a közelmúltban végzett metaanalízisben azonosított öt klinikai vizsgálat kis populációkat használt különböző klinikai szindrómákkal, különböző eredményeket mértek, és nem szolgáltak általános bizonyítékkal az előnyökre.

A Trial to Assess Chelation Therapy (TACT) egy az Egyesült Államok Nemzeti Egészségügyi Intézete által támogatott, randomizált, kettős vak, placebokontrollos klinikai vizsgálat volt, amely az EDTA kelátterápia előnyeit és ártalmait értékelte 1708 olyan 50 éves és idősebb nemdohányzó személyen, akiknek a bevonás előtt több mint 6 héttel akut szívinfarktusuk volt, és egyébként orvosilag stabilak voltak. A protokollt az American College for Advancement in Medicine, a legnagyobb, kelátkezelést végző amerikai orvosszervezet ajánlotta. A kezelés 40 3 órás infúziót tartalmazott egy többkomponensű Na2EDTA-oldatból, valamint szájon át szedhető, nagy dózisú multivitamin/ásványi anyag kiegészítést a keláción kívüli napokon. Az elsődleges végpont a teljes halálozás, a szívinfarktus, a stroke, a koszorúér-revaszkularizáció és az angina pectoris miatti kórházi kezelés összetett értéke volt. A vizsgálat sikeréről az Amerikai Szívgyógyász Szövetség 2012. novemberi ülésén számoltak be. Három évvel a kezelés után a kombinált végpont kockázata 18%-kal csökkent az EDTA-t kapó csoportban (P = 0,03) a placebóhoz képest. A cukorbetegségben szenvedő és az elülső szívinfarktuson átesett résztvevők körében a kombinált végpont 39%-kal csökkent (P = 0,002). Ugyanilyen fontos, hogy a csoportok között nem volt különbség a súlyos nemkívánatos események tekintetében. A hipokalcémia és az átmeneti vesefunkció-csökkenés, az a két szövődmény, amelyről a primitív protokollokat alkalmazó korai vizsgálatokban beszámoltak, egyáltalán nem fordult elő. A TACT a részletes kritikák ellenére folyt, de sajnos a toxikus elemek kiválasztását nem értékelték a vizsgálat során. Így nem azonosították azokat a résztvevőket, akiknél a kardiovaszkuláris betegségekkel összefüggésbe hozható toxikus elemek nagyobb testterhelése alapján potenciálisan javallott lett volna a kelátképzés, és nem ismert, hogy a nehézfémek még jelentős testterhelésével rendelkezők körében további előnyök keletkeztek volna-e további kezeléssel.